Lakott területen, Cegléden, nem tudom, hogy 50 helyett mentem 68 km/h-val, amiről ugye ha leveszem a méréshibát, akkor az 65... 3 rugóm és 3 "smart pontom" bánja a dolgot. Siettem, a szerelmemhez. Ez az első gyorshajtás-büntetésem, nem szeretnék többet, de biztos lesz még. Van akiben a 48 marad meg, vagy az 56, nekem a 68 lesz a kedvenc számom. Csak úgy. Nem vagyok vad motoros, és nem vagyok büszke rá, de azért bizsergető érzés. :)
Vannak témák, amiket kerülgetek. Szeretnék írni pár dologról, de nehéz, mert úgy érzem, vmi olyat kéne leírnom, amitől majd mindenki jól kedvet kap, és megszereti, amiről írok. Persze úgyse fogja, de én szeretném. Aztán ennek az a vége, hogy sokmindenről írok, csak épp a lényegesebb dolgokról. Itt van pl. Takeshi Kitano és a filmjei. Nagyon szeretem őket, de képtelen vagyok írni róla. Írok hát a zenéjéről kicsit.
Eredeti nevén Mamoru Fujisawa, vagy ahogy a filmekből ismerhetjük, Joe Hisaishi több mint száz filmhez adta műveit, köztük egész estés rajzfilmekhez és játékfilmekhez is, pl. Kitano filmjeihez is. Nagyon szeretem a zenéit, egyfelől le se tagadhatná, hogy japán, mégsem tolakodóan sok benne a "hazai" elem, egy távolkeleti zenéhez nem szokott embert is simán elringatnak a darabjai. A filmes kollégáimnak köszönhetően megtanultam szeretni a filmekben a csendet és az atmoszférát, ugyanakkor a filmzenékre is jobban figyelek, és Hisaishi művei film mellett és magukban is nagyon kellemesek. Nem felforgatók, nem akarnak többek lenni, mint egy filmzene: hangulatok, színek, érzések lágy folyama.
Ez a szám a Hana Bi, azaz a Tűzvirágok című filmből való.
A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól erezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.
Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Ha Hendrixre gondolok, rögtön tódulnak a fejembe a közhelyek, amiket írhatnék. Egy legenda, akinek meg kellett halnia, hogy örökké éljen, meg ilyenek. Nem tudom, kicsit siralmas mondjuk Mick Jaggert, a békében megőszült rocker lázadót nézni, ahogy ötvenezredszer is követelik tőle koncerten a getnót a mindenkori ifjak és örökifjak, ő meg megpróbálja előadni az újabb lázadásait is. Éshát ez azért egy nyugdíjaskorú felforgató szájából... no de mindegy. Bezzeg Jimi ha élne... ő se lenne jobb, de ő legalább eltávozott időben, mint Petőfi. No jó, az ironizálást és a közhelyeket befejeztem.
Erősen kétlem, hogy mai zenészemről sokat kéne mesélnem, talán csak az nem ismeri, aki Lakodalmas Lajos zenei költészetén nevelkedett, ergo nem szaporítanám a szót. Gitárzseni, egy állat, a legnagyobb bűne az, hogy Miles Davissel a jazzes barátkozásuk már nem fért bele földi pályafutásába. De inkább nézd, ez a buja kiscsaj, a Foxy Lady.
